Ithaka fele

Ha majd elindulsz Ithaka fele,
Valaszd hozza a leghosszabb utat,
Mely csupa kaland es felfedezes.
nugat:

Unknown Pleasures.

Unknown pleasures

nugat:

Unknown Pleasures.

Unknown pleasures

zabkorpa:

Bajszát kissé leperzselé,
a felforralt eperzselé.

blejz:

La fée (The Fairy) Directed by Dominique Abel, Fiona Gordon and Bruno Romy 2011

blejz:

La fée (The Fairy)
Directed by Dominique Abel, Fiona Gordon and Bruno Romy
2011

(via bouncingwall)

Faludy György - Levél Lukács Györgyhöz

Levél Lukács Györgyhöz*5

1.

Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig

nálad műveltebb, olvasottabb ember?

És Moszkvából ránkszakadt véreink

között kinek van fél-, nem, századannyi

esze, mint néked? Több pretencióval

vajon melyik esztéta írt esszéket

a múlt század regényíróiról?

A marxista tanok bordásfalán

ki tud nálad több testgyakorlatot?

S önkritikát ki gyakorol pirongás

nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy

te szoktad megtagadni önmagad?

279

Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak,

te azért írsz, hogy élni hagyjanak.

Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig

jólétben terpeszkedtél és hogy önző

vénember vagy, ki soha senkiért

nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod,

amióta elvtársaid kegyétől

függ állásod, lakásod, kenyered.

Hány Révai s Rudas László feni

rád műfogát! Még jó, hogy krónikus

karrierista vagy! S hogy nincsen kormány,

melyet te rögtön meg nem támogatsz!

2.

Fiatalságodban s még jó sokáig

Dosztojevszkijért rajongtál; manapság

elintézted egy gúnyos megjegyzéssel.

Egyik bálványod volt hajdan Madách:

míg most a pártlapban nyakatekert

vádbeszédet fröcsköltél ellene.

Tudom én jól, az idő változik,

s vele az ember véleménye is.

Nem így te, aki Dosztojevszkibe

azóta rúgsz, amióta Sztálin

nem engedi könyveit újranyomni,

s Madách Imrét is azért piszkolod,

mert mindünk örömére újra adják

a Tragédiát, Rákosi dühöng,

te meg, aki a zsarnok rigolyáit

szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz

a kommunista tömjénfüstölővel.

És aztán itt van Sztálin szenilis

förmedvénye a nyelvészetről! Végre,

hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke

világban, bárha zárt ajtók megett.

S te mit teszel? Halálkomoly stílusban

tanulmányt írsz s az egekig dícséred

Sztálin sületlenségeit s a végén

nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin

elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb

filozófusai közt van a helye.”

Miért nem mondod el a listát? Plátó,

Árisztótelész, Spinoza, Sztálin!

Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel

Sztálinra nyilván te következel.

280

3.

Azt mondhatnád, hogy igazságtalan

vagyok, mert csak megalkuvásaidról

beszélek, arról, hogy milyen mohón

dícséred azt, amitől undorodsz,

hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel,

nagy állásoddal, európai

híreddel, befolyásoddal s főként

jellemeddel, szalonképessé tetted

az alávalóságot – s legnagyobb

dicsőségedet meg sem említettem.

Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng

fülemnek, mint a „német fizika”.

Fizika van csak és esztétika,

jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak

reá néhány sort, bár nem éri meg.

Történelmi materialistának

vallod magad, és mindent relatívnak

tartasz, miként ez hozzád, a szofisták

tanítványához illik. Ugyanekkor

minden időre szóló, abszolút

esztétikádat hirdeted. „Csak egy

igazság van”, mondod, míg alapelved,

hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”,

kiáltod, mint a toronyablakokból

poros pókhálót köpködő zelóták.

Egy igazság van, a te igazságod –

s mi ez? Műveid szerint egyveleg.

Jó polgári, bár némiképp avas

ízlésedet marxista társadalmi

kritikával fűszerezed agyon;

hozzáöntesz egy adag hégeli

idealizmust – a porosz kaszárnyák

s a szovjet tankok összeillenek –,

s gyógyíthatlan opportunizmusoddal

melléteszel egy mustároskanál

utalást a napi politikára.

Ez a végső igazság? Révai

elolvassa cikked kéziratát

s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy

s megírod gyorsan az ellenkezőjét.

281

4.

És most ezen vitatkozzam veled?

Mit tanulhatni tőled költészetről?

Ady Endre korában Balázs Bélát

nevezted ki nagy nemzeti költőnknek.

A sárló sarlatán Johannes R.

Becher tiszteletére rakétákat

pukkantottál egyik dolgozatodban.

József Attiláról most három éve

adtál ki tudatlanságtól és fölös

okfejtésektől hemzsegő, silány

s hazug könyvet. Miért kellett Attila

díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad

ki másként? És mért írsz a költészetről,

mikor halvány fogalmad sincsen róla?

Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra.

A régiekre hányszor gondolok!

Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger!

Mikor ott virrasztottak éhesen

íróállványuknál s a nehezen

kölcsönkapott klasszikus kéziratra

hajoltak, a szöveget javították,

értékelték szerényen és a szerzőt

propagálták – ez volt a fontosabb!

Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné?

És Osváth! Hány novellát és regényt

javított ki névtelenül! Hány írót

buzdított és segített! Ignotus,

Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt

s aztán József Attilát támogatták

s hordták körül. S Feleky, kinek én

tartozom örök hálával. Hány név jut

még az eszembe! Az írókról nemcsak

írtak; tettek is értük valamit.

5.

E szemszögből teljes haszontalan vagy.

Boileauval vethetlek össze, ki

az esztétika légvárát próbálta

felépíteni. Marxi válfaján

te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási

az érdeklődés nyugaton. Minálunk

már tudjuk, hogy mit ér az állami

282

beavatkozás az irodalomba.

Ez kellemetlen néked is, tehát

nem veszed észre. S ahogy Boileau,

– vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész –

nem ihletett meg soha költőt, írót

(s ha netán mégis, akkor jaj neki!)

akként te is csak hervadt tanárkákra

s más kültagokra hatottál, de nem

írókra. Mondjad, mit kezdjek veled?

Mit kezdjek egy marxista bölcselővel

– így hívod magad: contradictio

in subjectum – egy filozófussal, aki

nem meditált, nem nézett önmagába

még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel,

ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra –

aznap felejti el, mikor lebuknak?

Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog,

szabadság, tisztesség, igazság: régen

kihajított az ablakon, azért csak,

mert Marx Károly is így cselekedett?

Mit kezdjek egy örökké vérig sértett,

örökké izgatott vitatkozóval,

ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben

a mindenség hátulját; akinek

nem volt jókedve még soha; aki

folyton bizonygat, de semmit se tud

elmondani; ki oly sok dolgot ismer

s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári

gúnyolódásával, humortalan

lényével; mi dolgom az esztétika

professzorával, aki anyanyelvét

nem ismeri, de még németül sem

képes zörgőre száradt szerencsétlen

mondatait egymással összekötni

vagy befejezni? – elismerhetem,

hogy jó megjegyzésed, használható

észrevétel is akad műveidben,

de egyetlen szép mondatot, egyetlen

idézhető gondolatot nem hoztam

magammal írásaid tengeréből.

És végül – mit kezdjek esztétikáddal?

Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert,

Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal

marxista kritikájával? Mit kezdek

283

egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi

liberális szemszögből, vagy Homéroszt

konzervatív oldalról? Hidd el, mindez

így együtt tök- és dögmindegy nekem.

6.

Hány kínos ügy jut az ember eszébe,

ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid

kihasználnak, amíg szolgálod őket,

s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra

néző kirakatában a vörösre

kivilágított lopótök te vagy:

te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy

az intellektus inkarnációja,

az értelmiség atyja, ki fülébe

pufajkákat tömött, nehogy Sztálin

mészárlásainak hírét vehesse;

a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk

nyugat felé, a pulykákon kívül.

Téged küldenek, mint propagandistát

nyugatra a párt urai, s te futsz.

A feleséged nem kísérhet el,

nehogy meglógj. Ez téged nem zavar;

nyilván államvédelmi szerveink

éberségét látod még ebben is.

Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba:

a balpárti tömeg már vár reád.

Előadást tartasz. A helybeli

kommunisták hátrább állnak ilyenkor,

s a naívakat engedik előre.

Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón.

Megvallom, hogy már-már csodállak érte,

amiért ilyenkor a valóságot

– szegénységünket, rabságunkat, szörnyű

sorsunkat és a reménytelenséget –

ilyen tökéletesen elfelejted.

Magas nívójú előadást tartasz,

s közben, ügyesen s nem mellékesen,

megemlíted, hogyan virágzik nálunk

az irodalom, milyen szabadok

és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz

– félig Liszt Ferenc, félig naspolya –

s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg

284

a társutas csibészek, az egész

nyugati csürhe, mely pártodtól vár

hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak

a fiatalokat kell, kik rajongva

figyelnek, elhiszik minden szavad,

ők, kik a tőkés kloákák bűzét

jól ismerik, de még a kommunista

szennycsatornát nem szagolták soha.

Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz,

őket egy életre megmérgezed.

7.

Mikor hazaérsz, jutalomjátékot

rendeznek néked. Valamely nagyobb

helységben tartod a felolvasást.

A díszhelyen Rákosi trónol; lába

nem ér a földig, bár nyakunk helyett

a levegőt tapossa; tőle balra

az őszülő szájvíz-reklám, Gerő,

Barcelona hóhéra; a gonosz

Andics, pár oldal tokaszalonnával

dereka körül és csöcse alatt;

a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul

az ávósok közt sarja, Vladimír,

aki a rabok szájába vizel:

ez Magyarország szellemi elitje!

A hallgatóság többi része alszik;

ismernek már. Te pedig szónokolsz

a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche

nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista

Boulanger-val ebédelt (borzalom!);

hogy Szent Ferenc azért hirdette meg

a szegénységet, nehogy a jobbágyok

dúsgazdag feudális uraikra

lázadjanak – feltarthatatlanul

hányod marxista bukfenceidet

s a történelmi szaltókat, míg végre

elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.

Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan

a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák,

hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod

talpnyalástól elgörbült hátadat

Nagy László: Tűz

Tűz 

te gyönyörű, 
dobogó, csillag-erejű 
te fűtsd be a mozdonyt halálra, 
hajszold, hogy fekete magánya 
ne legyen néki teher, 
tűz 
te gyönyörű, 
ihlet, mindenség-gyökerű, 
virágozz a vérző madárban, 
égesd hogy a sorsot kimondja, 
nem a hamuvá izzó csontja, 
virrasztó igéje kell, 
tűz 
te gyönyörű, 
jegeken győztes-örömű, 
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra 
lélekben szakállasodva, 
hűlve latoló józanságban, 
ahol áru és árulás van, 
öltöztess tündér-pirosba, 
röptess az örök tilosba, 
jéghegyek fölé piros bálba, 
ifjúság királya, 
tűz!

Ez tényleg kurva jó.

K. jó vers

Izgatott leszek, fölkapom a fejem, 
egy k. nő veti le az előttem ülő széken a kardigánját, 
izgatott leszek, fölkapom, nem kell tovább öltöznie, 
elég, ha kivillan a k. nő nyaka, 
a szőke piheszőrök a k. nő nyakán izgatottá tesznek, 
bal mutatóujjának begyével 
a nyakán izgatja a szőke piheszőreit, 
nem sejti, hogy ugyanezt csinálnám 
most én is a legszívesebben, 
pedig eszek és enni szeretek, 
mióta abbahagytam a dohányzást, 
levágattam a hajam és izgatóan 
borotválják a nyakamon a barna piheszőröket, 
szeretek enni, itt a büfékocsiban is jól esik az étel, 
és a dolgozás, versírás a kardigános k. nőről, 
fölkapom evés közben a fejem, izgatottan nézem 
a k. nő matató mutatóujjának begyét, 
borsózik a hátam, mint ez a rizsköret, 
a rizsben nem szeretem a borsót, pedig szeretek enni, 
mióta nem dohányzom, rövid a hajam és izgatóan 
borotválják a nyakamon a barna szőrt, 
fölkapom izgatottan, teázik a k. nő, 
úgy teázik, hogy maga hajol a csészéhez, 
nem emeli meg a csészét, 
biztos színültig van a folyadék, 
vagy tudja, hogy így eggyel több 
csigolyáján láthatóak a szőke piheszőrök, 
félpercenként a k. csészéhez hajol, 
ahogy fogy a tea, egyre mélyebbre, 
bárcsak egy k. nagy hordó teája lenne, 
hajolna le az aljáig, hogy a lumbális csigolyáin is 
megnézhessem a szőke piheszőreit, 
biztos ott is k. izgatná teázás közben, 
egyre izgatottabb vagyok, 
pedig eszek, s enni k. szeretek, 
mióta abbahagytam a dohányzást, 
levágattam a hajam és izgatóan 
borotválják a nyakamon a barna piheszőröket. 
Elfogy a k. nő teája, már nem hajolgat, 
nekem kell ágaskodnom 
egyre följebb, k. izgatott és röhejes vagyok 
így evés közben, pedig enni k. szeretek, 
ágaskodom egyre és egyre följebb, 
hogy lássam a k. nő szőke piheszőreit, 
de nem látom, hajolgatnia kéne ahhoz, hogy lássam, 
ez az, megvan a k. jó ötlet, intek a pincérnek, 
meghívom a k. nőt egy teára, 
küldetek egy teát a k. nőnek a pincérrel, 
odasúgom a pincérnek, hogy ezt is színültig, 
a k. nő megkapja a teát, 
izgatottan hátranéz, 
mosolyogva suttog egy köszönömöt,
mielőtt még visszafordulna, 
meglátom a k. jó bal mellének az alját, 
begyes ez a k. nő, k. jó bal mellealja van, 
megint hátrafordul, 
ismét a k. jó bal mellealja, 
izgatott vagyok, k. izgatott, 
néz engem, ahogy gépelem ezt a k. jó verset, 
s int, suttog, üljek oda hozzá, 
most mi lesz, hogy mondjam neki, 
hogy k. nem azokat a begyeit akarom nézni, 
amelyekkel hajolgat, egész le a csészéig, 
elmutogatom, hogy evés közben is írok, 
k. dolgozom, széttárom a karom, 
hogy nem mehetek,
pedig mehetnék, nézni a k. nő melleit, 
maximum még egy teába kerülne, 
s perpillanat jobban is vágyom rá, 
mint erre a k. jó versre,
de nem jobban, 
mint a k. nő szőke piheszőreire, 
ahogy matatja őket a mutatóujjának begyével, 
most azt gondolja, k. idióta vagyok, 
nem izgatott, minek hívom meg egy k. teára, 
ha semmit nem akarok tőle,
most hogy mondjam meg neki, 
hogy akarok, k. akarom a piheszőreit, hogy izgassa, 
lehet, vissza kéne szoknom a dohányzásra, 
kevesebbet enni és nem hagyni izgatóan 
borotválni a nyakam, vagy nem fölnézni sose,
ha egy k. nő leveszi előttem a kardigánját, 
és teát iszik úgy, 
ahogy.

Mellé k. dal

Azt jól tudjuk, mivel vagyunk 
a k. jó verseimnek köszönhetően többek. 
Azonban a k. élet nem tudja,
hogy pontosan mivel lennénk nélküle kevesebbek. 
Többé-kevésbé bizonyos, hogy a szőke piheszőr ideírta 
Magát, pontosan az öröklétbe, 
a k. nőt nem tudni, kicsoda, 
akármelyik k. nő lehet akárkinek pontosan háttal.
Az k. nem izgat, hogy meghalunk,
legfeljebb ide került volna most más vers, 
ha ez a sajnálatos esemény 
a jelen pillanatnál hamarabb megesik, 
más vers, tőlem akár, 
vagy bárki mástól, 
pontosan ennek a helyére, 
és ez alá,
k. ide ni:

Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.